Selmecbánya, amelyet valaha Ezüst városnak is neveztek, a történelem, építészet és tereprendezés tankönyve lehetne.Fémeket már a Kelták és a Szlávok is bányásztak itt, a 12. században II. Géza magyar király német bányászokat hívott ide, IV. Béla király pedig városi kiváltságokat adományozott a városnak, valószínűleg ugyanabban az időben, amikor Székesfehérvárnak és Nagyszombatnak is, legkésőbb 1244-ben.
Selmec eldorádó volt, ahová aranyért és ezüstért kalandorok érkeztek Európaiak, Törökök és rabló lovagok is. Néhány évszázadon át az Osztrák-Magyar Monarchia kincstára volt. Gazdag bányászok építettek itt palotákat, itt székelt a “bányászati minisztérium” Közép-Magyarország részére. Jelentős építészek és európai fontosságú művészek dolgoztak itt. Magyarország harmadik legnagyobb városa volt, a hely, ahol az első műszaki egyetem keletkezett Európában. Büszke város volt, amelyet az egész kontinens ismert.
Selmec addig adott, amíg volt mit – hogy végül saját maga szegény maradjon. A gazdagság kimerülése után Selmec még egy bizonyos ideig a híres Akadémiának köszönhetően élt. Csehszlovákia létrejötte után 1919-ben az akadémia elköltözött, ezután kezdődött a mély bukás. Amilyen fénylő volt az emelkedés, olyan mély volt a bukás. A múlt század hetvenes éveiben a központ romokban hevert, szellemváros volt.
Ahogy már azelőtt többször, Selmec csodával határos módon most is életben maradt. Ma minden más. A város központja felügyelet alatt eredeti formáját szerezte meg. A bányatavak és a bányászati tevékenység nyomai belenőttek a környezetbe, amely így szokatlan jelleget szerzett. Az 1993-as év jelentős mérföldkő volt, amikor a város történelmi magja a műszaki emlékekkel együtt felkerült az UNESCO kulturális és természeti világörökség listájára. Lassan érkeznek a turisták, lehull a por a híres történelemről. A város feltámadt a halálból.
