Már több, mint ezer éve szünet nélkül szállnak le a föld mélyébe a selmeci-hodrusi érclelőhelyre a bányászok, hogy a föld gyomrából drágaköveket és nemesfémeket szerezzenek. A föld alatt nemcsak gürcölésnek, hanem különféle veszélynek voltak kitéve, vízáramlat, gázfeltörés, omlás és tűz formájában.
Naponta 12-16 órát dolgoztak, szombattól vasárnapig, munkába a Kopogó jelzőtorony hívta őket. Nem csak férfiak, hanem nők és fiúk is dolgoztak, akik a kibányászott anyagot hordták a felszínre. A bányászok hittek a természetfeletti lényekben, akiket semmi esetre sem akarta feldühíteni, ezért tartózkodtak bizonyos dolgoktól. A bányában soha nem ölhettek meg semmi élőlényt, nem volt szabad kiabálni és fütyülni sem. A félelemtől hittel védekeztek, senki nem szállt volna le ima nélkül. Minden bányának megvolt a maga védőszentje, akit a dolgozó bányászok tiszteltek és akihez közösen imádkoztak, hogy adjon nekik “bányász áldást” és védje meg őket minden szerencsétlenségtől. Az aknák közelében gyakran épült kápolna vagy templom.
A kápolnát, amelyben Szent Mihály sárkánnyal küzdő szobra volt, és amely a Mihály-táró közelében állt, csak a 20. század második felében távolították el, mint több másikat is. A szobor torzója ma Jozef Kollár Galériában található. A bánya védőszentjének ünnepén miden évben felajánlást rendeztek, pénzt ajándékoztak egyházi célokra. Ezután szórakozás, frissítő következett, táncba pedig a bányász zenekar hívott. Az utolsó hagyományos felajánlásra 1953-ban került sor a Mária-tárónál. A bányászok a mai napig Adj´Istennel köszönnek.
Egyedülállók az akadémiai hagyományok, amelyek a Bányászati akadémián keletkeztek, amelyet Mária Terézia alapított 1762-ben. Legismertebbek a Szalamandra felvonulások. Eredetileg a bányászati akadémia professzorának vagy diákjának halálakor kerültek megrendezésre, akit az utolsó útján diákok kísértek felvonulással, amely a szalamandra, Selmecbánya jelképének mozgására emlékeztetett. A szalamanadra felvonulást az első osztály diákjainak üdvözlése kísérte, akik a Bányászati akadémia épületétől énekkel mentek át a városon egészen a Glanzenberg-táróig, ahol először szálltak le a bányába. Visszatérésük után ismét felvonulva átmentek a “Mécsesnél” kávézóba a Szentháromság térre, ahol “fabőrugrással” beavatták őket és befogadták az első osztályba.
A Bányászati Akadémia elköltözése után 1919-ben, a szalamandra felvonulások hagyománya egy bizonyos időre megszakadt, később az Ércbányák megújították. Emlékezetes volt az 1964-es Szalamandra felvonulás, amelyet a Bányászati Akadémia megalapításának 200. évfordulója alkalmából szerveztek, és amelyen a Bányászati Akadémia utolsó élő diplomásai is részt vettek. 1990 után a Szalamandra felvonulások szervezője Selmecbánya lett.
A bányászok ünnepélyes találkozóinak hagyományát 1992-ben újította meg a selmeci-hodrusi bányászati szövetség. Szervezésükre külön törvényt is fogadtak, az 1/2001 Zb. törvényt a találkozón való rend és jó hangulat megtartására (ún. sörtörvény).
Selmecbányai lakosai főleg szlovákok, németek, magyarok, később pedig zsidók voltak. Az eredeti selmeci nyelvjárás egyedi és bájos volt. A mindennapi életben használatos szavak és a bányászati megnevezések rendszerint az eredeti német megnevezés torzításával keletkeztek, néhány azonban sajátos szlovák megnevezés. Az itteniek a mai napig használják Hegybányát Piarg-nak hívják (Berg, hegy), Tópatak Kolpachy volt (Kaltbach, hideg patak). A bánya bejárata muntloch volt (Mundloch, szájüreg), az emelő hupcuk, a kibányászott anyag fôrod, a retikül pedig ridiklík.
A népi kultúra hordzója a selmeci Náckó, az egyszerű, jóhiszemű és vidám bányász. Náckó az egyszerű, jóhiszemű és vidám bányász jelképe, aki a bányászok generációinak komoly és vidám oldalait testesíti meg. Alakja külön tudományszak tárgya lett, amelyet “náckológiának” neveznek, a kutatások eredményeit minden évben a “Náckó Selmecbányája” rendezvényen adják elől. Az állítások, hogy Náckó nem volt konkrét személy nem valósak, amiről tanúskodik a szülőházán található emléktábla is Hodrusbányán, valamint az emléktábla azon a házon is, amelyben élt Selmecbányán, Horná Reslán. Náckó első hivatalos előadója Jozef Vášáry (1915-1973) középiskolai tanár volt, aki két évtizeden keresztül ismertette alakját. Folytatója Josef Osvald (*1936) bányászati technikus lett, aki szintén számtalan náckó viccet gyűjtött össze, amelyek több kiadványban jelentek meg. A selmeci Náckó közöttünk élt és él a mai napig, hogy humoros módon állítson tükröt a nem mindig helyes hozzáállásunk elé. Ahogy a következő gondolat állítja “Náckó, ne aggódj, Náckó élni fog, amíg Selmecbánya Selmecbánya lesz!” Hogy ne feledkezzünk el róla, 2013 óta Náckó szobra a selmeci Felső trotuáron áll.
